Höhh, ez már egetrengető volt

Tegnap éjjel két óra körül egyszercsak azon kaptam magam, hogy felveszem a nyúlcipőt és legszükségesebb dolgokat elkezdem a hátizsákomba bepakolni. Ez volt az oka:

40 km mélyen, kb 100 km-re innen, 6.7-es erősség (a helyszínen, nálunk már kb 3-4-esre csökkent), cunamiriadó nem volt, de "a tenger szintje megemelkedhet". Fúúú, kb egy percig tartott az esemény, rendesen rázott, a ház nyikorgott, és ami érdekes, hogy mikor már vége volt a rengéseknek, valami megfoghatatlan érzés vibrált még körülöttem. Olyan volt, mintha csak a szívem lüktetését éreztem volna. Másnap Sherine is megerősítette, ő is érzett ilyet, szóval valószínűleg mégiscsak utórengés volt, de teljesen más jellegű, mint a rengés maga: inkább fel-le jellegű, talán mintha az egész Föld ingott volna a tengelye körül, és nem csupán egyes kőzetlemezdarabkák itt alattam. Ha (utó)rengés, akkor viszont azt kell mondanom, hogy ilyesmit elég gyakran érzek; és mikor néha leellenőrzöm ezen a honlapon, azt szoktam látni, hogy tényleg volt valahol egy kisebb erősségű rengés. Úgy tűnik, elég érzékeny szeizmográf vagyok.

Sherine és Xiao elmondták, hogy a dormitoryból a legtöbb ember még az utcára is kiszaladt… szóval tényleg nagy rengésnek minősült. Én lusta voltam kimenni a lakáskámból. Inkább élveztem a műsort.

Izgalmas! 🙂

A röhej az, hogy pár hete egy jóval kisebb rengéssel kis túlzással tele volt a magyar média, erről meg egy szó sem esett.

Durian Gray arcképe

Wong-sensei pár napja mesélt egy érdekes trópusi gyümölcsről, a durian-ról, és mellé hozott durian lekvárt is, ami jó, de fura. A durian leírása felkeltette az érdeklődésemet: kisebb dinnye nagyságú, rettenetes tüskékkel felfegyverkezett nehéz termés, ami akkor jó, ha már leesik a fáról, de nem csap agyon senkit, a szaga borzalmas, de az íze jó, ha nem hányják le evés közben. Egyébként Délkelet-Ázsia legértékesebb gyümölcsének tartják. Itt egy jó ismertető róla, nem akarok más tollával ékeskedni.

Hétfőn Shinjukuban jártam, és véletlenül megláttam egy e leírásnak megfelelő teremtményt, még mellé is volt írva, hogy ドリアン, szóval gyorsan vettem egyet, 3500 jennel könnyítve a pénztárcámon. 😦 Ma kezdett egy kis fura illata lenni, így fel is bontottuk, ami egzotikus élmény volt. Az biztos, hogy egy durian-fa alatt veszélyes lehet éjszakázni, mert ugyan a kókuszdió eltörheti az ember ujját, ha ráesik, de ez teljesen széttrancsírozza, levágja, felszabdalja. Kemény tüskék, emberölésre, kapubetörésre alkalmas. Belül aznban barátságos volt, Wong szerint még nem teljesen érett, így nem tökéletes; leginkább egy drága banánra hasonlított az egész. Mindenesetre a kollegák is szinte csodájára jártak, körülbelül úgy, mint gyerekkoromban én a narancsnak, nem annyira megszokott, és hát nem is túl kedvelt, a szaga miatt. Sherine kifejezetten utálja, mint a nattót. A titkárnő szereti, mint mondta, Balin sokat szedett sajátkezűleg a fáról, mert igen, a titkárnők Balira járnak nyaralni. De nem kell Balira menni, hogy kipróbáljuk, már hazánkba is megérkezett, legalábbis wellness-ital formájában, ami vagy abból van, vagy nem.

Nem hagyhattam ki a címben említett poént, mert japánul dorian-nak mondják. A termésbél elfogyasztása után tehát ilyenné váltam:

Elefánt a chinaboltban

Bírom Xiaot. Vicces, hogy cuppog, szürcsöli a forró vízet ("ó, megnyugtat"), lehet vele marhulni is, amit a japánokkal nem igazán. Ja, és a lekötelezettem: tegnap volt a második alkalom, hogy éjjel a laborban felejtette a tárcáját meg a kulcsát, de én pont itt voltam még (a múltkor már úton hazafelé) így be tudtam engedni és elvihette a dolgait. Különben Liangot kellett volna felköltenie, akinek amúgy sincs sok humorérzéke, nemhogy örülne az éjjel 2 óra körüli zargatásnak. Liang amúgy retteg tőlem 🙂 illetve – kis túlzással – valami atavisztikus félelmet érezhet, ha valakit meglát pl. egy doboz sörrel. Éttermbe se hajlandó jönni velünk (Xiao, Mon, Wong, Gab), mert "yOu AaAare drinkIiiIng!". (A nagybetűk a hangsúlyt próbálják érzékeltetni.) Diseylandbe bezzeg igen – de még én vagyok a gyerekes, ha az asztal alatt mászok Sherine háta mögé, hogy kicsit megtréfáljam. 🙂 Na jó, ezt nem mondta, de gondolja. 🙂

Múlt héten elmentem egy japán nyelvórára, kár, hogy ennyi időt elvesztegettem a nem-járással, bár magam is tanultam azért valamicskét. A német sráctól, Christiantól megtudtam, hogy megannyi, önkéntesek által tartott nyelvóra van a környékünkön is, persze ezek beszélgetés-központúak. Havi 200 (kettőszáz) jenbe kerül, amin teát és sütit vesznek, de szerintem a saját pénzükből is tesznek hozzá a tanárok. Jó kis vegyes társaság van, bár nagy a változás óráról-órára. Múltkor egy indiai és három kínai sráccal elmentünk az óra után sörözni egy közeli kis étterembe, de szegény kínaiak kicsit meg voltak rökönyödve főleg Chris számukra szabadszájú és túl laza stílusán. De némi szerves oldószerben feloldódtak végül 🙂

Én nagyon tisztelem a hagyományos japán és keleti etikettet, kultúrát, rengeteg érték és érdekesség van benne, de azért az nem lehet véletlen, hogy a fejlett országokban itt a legtöbb az öngyilkos fiatal. Biztos vannak tanulmányok az okokról, én még nem tudok róluk, és sajnos nem hiszem, hogy bárkivel is tudok erről őszintén beszélgetni, hiszen a nyílt beszéd nem túl japános és illendő dolog. Kendó-csinálta szociológusként úgy sejtem, hogy a modern és a hagyományos életforma konfliktusa lehet az egyik fő ludas a dologban. Régebben a hierarchiát, stresszt meg a kvázi megalázást a neveltetés miatt jobban el tudták viselni, ma meg a nyugati szokások terjedése miatt diszharmónia van az elérni vágyott lehetőségek és a mélyebben gyökerező kötöttségek között. Megpróbálom kideríteni. Azt biztosan tudom, hogy ha egy mai fiatal visszakerülne a nagyszülei korába, ugyanolyan idegennek néznék, mint engem.

(2008. június 1: hogy az utolsó bekezdés hogy és miért jött ide, azt már elfelejtettem…)

Mon Honda

Nem vettem Honda autót, hanem jött egy új srác, Honda PhD, fiatal manga-suttyó alakjában. Első nap: öltöny, jólfésült haj, de ma már fenékközépig lehúzott oldalzsebes terepnadrágot, rózsaszín pulcsit viselt. Tegnap a cikkreferáló után Nishino-sensei megkérte, hogy a szokásoknak megfelelően mutatkozzon be, és nagy megrökönyödésemre addig jutott az egyébként szimpatikus srác, hogy "I am Honda and I studied neuroscience in the university". Többet nem volt hajlandó mondani angolul. Fú, komoly, és meglepő. És még a magyarokat szidják, hogy nem beszélnek idegen nyelvül, persze Európa azért más világ. A magyarokról azonban jelen vannak a sztereotip információk: ma összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte, hogy "szóval te magyar vagy, mint Puskás" 🙂 Még jó, hogy nem jártam úgy, mint Germanus Gyula, aki a "Kelet fényei felé" könyvében mesélte azt az önkritikus sztorit, hogy egyszer Marokkóban megkérdezték tőle, hogy "hogy van Grosics és Albert", ő meg azt hitte, hogy addig ismeretlen orientalistákról van szó, mire felvilágosították, hogy bizony világhíres futballisták. 🙂 Hm, mint idegtudós, vajon Szentágothai professzorról is hallott?

Mon-chanra egyre nagyobb elismeréssel nézek, mert ugyan lazulós módon igencsak félvállról veszi a tudományos munkát (hihetetlen cikkreferálókat és beszámolókat tud tartani), azonban mindent tud a saját kultúrájáról, a cseresznyefák fajtáitól kezdve az összes jellegzetes japán étek részletekbe menő ismeretén át Shinjuku összes piroslámpás lebujáig. Tisztelet neki! Sherin is megmondta, hogy ő valóban "human" (mármint arab szemmel), nem visszafogott és sokmindenmás "japán". Ezzel nem értek ugyan tökéletesen egyet, de van benne valami. Ja, még azt is tudta, hogy bár most nincsenek méhek a cseresznyefavirágokon – ami engem aggodalommal töltött el -, de ha melegebb lesz az idő, jönni fognak, mégpedig jó nagyok. Meglátjuk.

10 perc

Kanazawából hazafelé Echigo-Yuzawáig expressz-szel, majd onnan a Joetsu Shinkasennel mentünk tovább Tokióba. Yuzawa város kb a világ vége lehet, de mégis megáll a shinkansen, mert egy kedvelt onsen- és télisport központ. Még az expresszen, készültünk Zuzmóval a leszálláshoz, mert csak 9 percünk volt az átszálláshoz, beszélgettünk mindenféléről, mire egy mellettünk álló öltönyös fiatal srác megkérdezte, hogy "Hungarí?". Kicsit meghökkenve feleltünk, hogy igen. Kiderült, hogy a legjobb barátja magyar, az USA-ban ismerkedtek meg, és tud jópár szót a nyelvünkön, pl. "király", ami cool, de valójában king. 🙂 Bárminemű népnemzeti érzés nélkül, kellemes meglepetés volt, hogy felismerte a nyelvet.

Jó, vonatról leszállás, mozglépcsőn fel, át a fizetőkapun a már korábban megváltott jeggyel, át egy csarnokon, fel egy mozgólépcsőn. Megkerestük a 3 nem helyjegyes kocsi helyét (ahogy azt kell), de nem voltam benne biztos, mert egy állásnál kb hatféle felirat volt, annak megfelelően, hogy a valahány kocsiból álló vonat melyik ajtaja áll meg épp ott. Álldigáltunk egy ideig, aztán megkérdeztem (japánul!) egy srácot, aki mutatta, hogy épp a peron másik vége a mi helyünk, vagy 150 méterrel arrébb. Fú, rohanás, Zuzmó elől, aki a peron másik szélén szaladt, én meg utána. Egyszercsak megállít egy fekete csaj, hogy "kamera, kamera!". Mondom: "Jajj, most nincs időm fényképezkedni, pláne téged fényképezni, bármilyen aranyos is… bazmeg, hol a Canon EOS-om meg a vadiúj Sigma objektívem???????????????" Wazzzz, fennhagytam az expresszen! Mégis, különös módon, nem ijedtem meg nagyon, hanem rögtön eszembe jutott, hogy minden állomáson van talált tárgyak osztálya, ahova nagy valószínűséggel el is kerülnek a talált tárgyak, meg szerencsére ez volt a vonat végállomása…. szóval nagy baj talán nem lesz a szórakozottságomból, de azért… futás, van még 2 percünk. Rohanás le a hosszú mozgólépcsőn, át a fizetőkapun, sietős mutogatás, hogy van jegyem, mindjárt jövök megint, futás a csarnokon át, hirtelen meglátok egy nagyon rés-szemű kalauzt, egy nem odaillő (de kalauz-fekete) táskával az oldalán. Megvan! Egy kukkot se tudott angolul, de először lassan elmondtam, hogy mi van a táskában (Kiyannon kamera) ha még benne van :), aztán megmutattam, hogy tényleg, tehát az enyém. Megkérdezte még a nevemet, aztán mehettem vissza a vonathoz, ami már éppen lassított, és nagyon szép volt a maga emeletes mivoltában.

Azért elképesztő véletlenek kellettek ahhoz, hogy ne kelljen valami ismeretlen (de biztos nem bonyolult) úton-módon visszaszerezni a fotócuccot, nem beszélve arról, ha sok tízezer jenért kelljen újat vásárolnom. Először is, Zuzmó a peron másik oldalára vezetett, ahol észrevett az a lány, de hogy ő honnan tudta, hogy az enyém a kamera, az rejtély. Lehet, hogy már bemondták, hogy valaki elhagyta? De elég sok japánnak is van fényképezőgépe, nyilván, miért gondoltak épp rám? Az is lehet persze, hogy ha valóban bemondták az infót, ösztönösen minden külföldit figyelmeztettek… nem tudom, tényleg, de szinte a csodával határos volt az eset, illetve egyszerűen csak japánosan precíz.

Takayama

Pénteken Zuzmókával egy ad-hoc hétvégi túrára indultunk, de annyira nem tudtunk dűlőre jutni abban, hogy hová is utazzunk, hogy a shinkansen jegypénztárnál a sorra kerülésem előtt még, hmmmm, vitatkoztunk egy tartalmasat. Zuzz Hiroshimába akart menni, én meg közelebbi, de "elhagyatott" helyre, végül kiegyeztünk abban, hogy első nap legyen pl. Takayama, aztán majd meglátjuk. Végül a következő út jött össze:

Klikk a képre a nagyobb változathoz!

A shinkansenekről nem lelkesedek tovább, meg lehet szokni őket, azaz a jót könnyű megszokni, természetesen. A 300-as Hikarival elvillámlottunk Nagoyába, majd onnan átszállással Gifuba zötyögtünk, onnan 10 perc "városnézés" után tovább Takayamába a Hida Limited Express-szel. Ezen a vonalon gyönyörködhettünk az egyáltalán nem harmonikusan vagy tájba illően épített hatékony japán infrastruktúrában (autópálya a völgy oldalában, szivattyús energiatározó erőművek embervastagságú csövei mint bobpályák, ronda hidak, stb), a még így is lenyűgöző türkizkék folyóban, mély és sötét völgyekben; és az emberiség legmélységesebben sötét egyedeinek tevékenységében. Egy "középosztálybelinek" kinéző, a beszédük alapján amerikai család osztotta a kultúrát: lazán felrakták a cipős patájukat a kínosan rendbentartott ülésekre, baromira nem érdekelte őket a táj, annál inkább az orruk leplezetlen túrása, a begyűjtött grafika fülzsírban való megfürösztése, végül megevése (de legalább nem kenték az ülésbe). Természetesen az idétlen feliratos bézbólsapka sem hiányzott a fiatal srácról. Éljen.

Takayama jelentése: Magas Hegy, ami persze nem tulajdonnévként, hanem főnévként (kínaiasan) mondva teljesen másként hangzik: kousan. (Nehéz a nyelv, mégiscsak…) A névhez méltóan magas, jelenleg még havas hegyek közt fekszik, így itt a cseresznyevirágzás sem indult még meg. A fekvése miatt az alap-mezőgazdasági tevékenység, azaz a rizstermesztés itt sosem volt lehetséges, helyette nagyon jól képzett ácsokat termelt a város, és az adókat is ácsokban fizették. A város fő látványossága két-három utcányi megmaradt régi épület, amik tényleg szépek és évszázadok emlékeit árasztják magukból. (A képek itt láthatók.)

Szállást persze nem intéztem előre, és mikor rákezdett az eső, hirtelen sürgősen keresni kellett valamit. Egy boltos annyit tudott segíteni, hogy adott egy térképet, pár címmel, de a lelkemre kötötte, hogy előre kell foglalni szobát. Japánban mindig, mindent előre kell foglalni, kivéve nekem, úgy tűnik. Bekukkantottam egy ryokannak kinéző épületbe, ahol nagy csodálkozásomra hihetetlen középkori hangulatú kimonókban csajok vihorásztak és léptek kicsiket, szakéspohárral a kacsóikban, de kiderült, hogy egy étterem, nem szállás; de te jó ég, milyen étterem lehetett ez? Mindenhol tatami, ultraminimalista dizájn, tökéletesen sminkelt hetérák vagy mik 🙂 sajnos az étkezőhelységeket nem láttam, de ez tényleg más világ, nem tudom, hogy nyugati ember egyáltalán betérhet-e oda. Hm, azóta is vágyódom… mindenesetre az egyik lány nagyon kedvesen kijött az esőbe (!) és rámutatott egy házra, hogy az egy minshuku (olcsó, tradicionális családi "panzió"), ja, pont az eresze alatt böngésztem a térképet. Valamit már értek japánul, így az sem volt baj, hogy a háziasszony kb ugyanannyit tudott angolul, szóval lett szállás, foglalás nélkül, nagyon jó, ráadásul kettőnknek 9000 jenbe került, ennél olcsóbban otthon se nagyon lehet megaludni. Amúgy Zuzmóka hívta fel a figyelmemet, hogy az útikönyvünk elsőre rémisztőnek tűnő árai mind két személyre szólnak, így mindjárt valószínűtlenebbé vált szerencsére a híd alatt alvás hívogatóan spártai képe. Reggeli és vacsora ugyan nem volt az árban, de úgyis meg akartunk látogatni egy helyi kis éttermet, ahol persze szokásosan kiváló étket kaptunk: valami őserdei levélen előttünk fövő-sülő szójás és miszós (kb erjesztett rizsszósz) véres húsokat. A minshukukban, de a ryokanok nagy részében is japános földrekuporodós zuhany plusz forróvizes medence áll a tisztálkodni vágyók rendelkezésére (én nem vágyom rá, de maga a japános aktus még mindig élményszámba megy 🙂 a kis hátránya, hogy itt pl. egy francia család kisgyerekei folyton ott keresték az apjukat (aztán megrémülve elrohantak), aki isten tudja hová tűnhetett, miután megfürdette őket. Talán átruccant a gésoid csajokhoz? Alvás ugye a földre helyezett matracon, beágyazás sajátkezűleg, majd reggel a kicsit jobb időben mégegyszer megnéztük a várost. Meglátogattuk egy egykori uzsorás meg egy szakékereskedő házát, melyek nagyon hangulatosak, de beszéljenek a képek helyettem. Említésre méltó, hogy minden ilyen jellegű kulturális emlékhelyen a belépti díj ellenében zöld teát szolgálnak fel, sőt, a szakékereskedő házában gombafőzetet; de kedves D., ne rohanj egyből ide, mert csak shiitake-gombából volt, ami nem az, ami a kaktuszom mellől nőtt ki magától 🙂

Ezután meg szerettük volna tekinteni az 50 km-re lévő Sirakawa-go falut, ahol hetven, több száz éves selyemhernyótenyésztő-ház (gassho-zukkuri) áll. Ezek nagyon látványosak, és a Világörökség részei, de mivel nem foglaltam buszjegyet már előző nap, khm, khm, így erről sajnos lemaradtunk. Sebaj, Takayama mellett is van egy skankzen, ahol kevesebb, de sokféle, a környékről ideszállított és újra felépített régi ház látható, szóval valamelyest kárpótlódtunk, sőt még a Nap is kisütött arra az órácskára.

Aztán észak felé tartottunk, a vonaton nagyjából egyetértettünk abban, hogy most olyan helyre menjünk, ami épp csak meg van említve az útikönyvünkben, de a helyi brosúrák azért ígeretesnek mutatják be. Így a Noto-félszigetet választottuk; most jöttem rá, hogy a "no to", azaz angolul kb "ne oda" név ellenére.

Kezdőődiiiik!

Zaki: Japán önéletrajz

Hm, ha igazi japán cégnél dolgoznék, akkor kb. a lenti idézetnek megfelelő lenne a hangulat és a filozófia. Finoman megérdeklődöm, hogy a mi, a prof szavaival "ez egy kis család és nyugodtan forduljatok hozzám bármivel" labor japánok számára valójában milyen; bár szerintem azért ennyire nem japán. Hm, azért Sherine és May mondott egy-két sajátos történetet… meg a saját supervisorom sem törődik túl sokat velem, ha én nem megyek oda hozzá, akkor tesz rá, hogy mit csinálok.

Japán önéletrajz
[..] Tehát kiderült, hogy a japánok nem proaktívak, sőt a saját erényeiket minnél inkább elrejtve próbálják közölni. Álljon tehát itt a japán önéletrajzom legalább minimális humoros verziója.

1980 évben bátorkodtam világra jönni, de ez leginkább mélyen tisztelt és szeretett édesanyám hibája volt, én megpróbáltam bíróságon rendezni ezt a kérdést, de sajnos az abortusz a harmadik hónap után illegális.

2004-ben végeztem az egyetemen, amiről természetesen tudjuk, hogy teljesen haszontalan. Mesterképzés helyett a galaxisokhoz képest porszemnyi személyem szerint jobban illene csak képzést mondani ám a nagytiszteletű rektor úr, isten magasztalja, így határozta meg, ezért tehát a nagybecsű cégéhez is ezen formában juttatom el a képesítésem megnevezését.

2006-ig doktorképzésen vettem részt, amit nem fejeztem végül be, amikor rájöttem, hogy embereken nem operálhatok a képzés elvégzése után sem.

Munka:

2006-2008 egy cégnél dolgoztam, ami annyira elhanyagolható, hogy említésre sem méltó. Feladataim mások teljes körű kiszolgálása volt, amely magában foglalta a meghunyászkodás képességeim tökéletesítét, illetve a "hajolj előre és vedd fel a szappant" jellegű utasítások precíz és késlekedés nélküli végrehajtását. Időközben az én nagybecsű gazdám hébe-hóba megengedte, hogy a cég programjait is véremmel és verejtékemmel jobbítsam. Ezt a hihetetlen mértékű megtiszteltetést saját magam javítására fordítottam és szabadidőmben a "Igen, pontosan úgy van, egyetértek" mondat minél életszerűbb artikulációjának művészetét sajátítottam el magas fokon.

2005-2006 Kutatóként az a isteni megtiszteltetés ért, hogy ő-fő-istenségének egyik laboratóriumában egy tányérból ehettem a kutyákkal. Ezt a feladatomat olyan meghatóan végeztem, hogy hellyel-közzel megengedték, hogy áhítattól remegő testem a kutatóknak fenntartott laboratóriumba vonszoljam. Itt csodálat övezte magasságos főnököm, mit főnököm, atyám, mit atyám, istenem megengedte, hogy tisztátalan kezemmel illessem a billentyűzetet és majom-elmémmel felfoghatatlan dolgokról is mesét hallgathattam. Ezen a helyen sajátítottam el az alapvető "Azonnal" és "Tökéletesen egyetértek" technikákat.

2004-2005 Egy távoli ország mosdatlanlelkű komisz cégénél dolgoztam. Egy olyan helyen, ahol a kultúra teljesen ismeretlen és az emberek illetlenek és néha még az is megesik, hogy dolgoznak.

Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy jelentkezzek az Önök nagybecsű és malaszttal teljes cégéhez, hogy isten tartsa meg ilyen csodálatos jó állapotban és virágozzék még ezer meg ezer évig. Ígérem, hogy a jelentkezés elküldése után háromszor korbácsolom véresre magam. Amennyiben az Ön drága idejét jelentéktelen személyem annál is jelentéktelenebb önéletrajznak csúfolt skiccére pazarolná, kérem ne legyen dühös rám, természetesen tökéletesen egyetértek Önnel. Amennyiben az a földi szavakkal már ki sem mondható megtiszteltetés érne, hogy Ön cége, amelyet az Ön magasztossa tart emberi elmével fel sem mérhető magasságokban, alkalmazna engem – mily hála és szeretet fog el már a gondolat révén is – Azonnal és Tökéletesen egyet értenék Önnel és az Ön messze földön híres bölcsességével az engem kínozni kihelyezett összes menedzserével.

Ijou desu 😀

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

… egy kis piros vulkánbanfőtt fekete tojással (ami darabonként 7 évvel hosszabbítja meg az életet!)

Hakone

És nem Haukóní, ahogy Wong-sensei mondja. Japán egyik legmenőbb üdülőkörzete, a Fujitól nem messze terül el, délkeletre. Zuzmóval egy napos túrát tettünk a környéken, mert tavaly ugyan járt itt, de a felhős idő miatt nem látszott a Fuji, tehát úgy ment haza, mint amilyen tudatlanságban én leledztem a decemberi hazautazásom előtt két napig, mikor erőt vettem magamon, fellifteztem a házunk tetejére, és nagy megrökönyödésemre megláttam a Fujit, teljes életnagyságban – mert mint mondtam, megmásztam, de akkor a fától nem láttam az erdőt, vagy fordítva. Márpedig a Fujit látni kell, hiszen valóban a világ egyik legszebb hegye, a Gerennavár, na meg a Muzsla után. 🙂

A japánok nagyon kedvezően szervezik meg az emberek ilyesféle helyekre való vonzását. Az Odakyu cég (vasút + áruházakban érdekelt, csakúgy, mint a Seibu) árul egy 5000 jenes Hakone Free Pass-t, amivel elutazhatok Hakone régiójába, majd ott az összes buszt, hajót, egyéb közlekedési eszközt használhatom korlátlanul. El is zötykölődtük vagy 2 óra alatt Hakone-Yumotoba (következő héten láttam, hogy Shinkansennel nem lett volna egy óra sem), egy kicsit szétnéztünk ebben a vadregényes völgyi városban, a mesterséges folyómederbe letelepedtünk enni egy kis gőzölt angolnát, majd buszra szálltunk és látványos szerpentines hegyi utakon elmentünk Moto-Hakonéba. Ez a városka az Ashi-tó partján van, és ez nagyon kedvelt Fuji-megfigyelő hely. A tó medre egy 3000 évvel ezelőtti vulkánkitörés után maradt kaldera. Höhhh, most olvasom, hogy az ember szerencsésnek érezheti magát, ha látja a Fujit, mert legtöbbször nem felhőtlen az élmény (ld. fent). Szóval azok voltunk! Nagyon szép látvány a Fuji, de még szebb lenne szelíden kanyargó vörös lávafolyamokkal az oldalában, ami előbb-utóbb be fog következni, ez az élet rendje, még a Fujiyoshidai tűzünnep ellenére is. Legutóbb idén pont 300 éve tört ki, biztos nagy fesztivált rendeznek az évforduló tiszteletére.

Hakonén keresztül vezetett régesrég egy fő postaútvonal (Régi Tokaido), egy felújított épület (Hakone Checkpoint), és katonai szállás ma is megtekinthető, de nekem ennél jobban tetszett az utat szegélyező hatalmas cédrusfa-sor maradványa, ami alatt átsétáltunk Hakonemachi-ba. Itt a kikötőben láttam egy alakot, aki ugyan nem szólalt meg, de biztos voltam benne, hogy magyar, az antropológiai jegyei alapján, később ez be is bizonyosodott. Aztán vízreszálltunk, visszahajóztunk Moto-Hakonéba, majd hosszában a tavon a túloldali Togendai-ba, ahonnan kötélpályás kabinban fellibegtünk az Owakudani-hoz. Ez a már említett kitöréskor keletkezett pokolvölgy, ahol kénes források, fumarolák meg szolfatárák bugyognak és gőzölnek, nagyon tetszetős hely, persze tele van turistával. Azt is megtudtam, hogy a tóparton látott hungaroid alak neve Laci. 🙂 Húsvét lévén, vettünk itt vulkanikus forrásban főtt fekete héjú tojást, 500 jen 6 egy fél tucat, de darabonként 7 évvel hosszabbítja meg az életet. Az útikönyv azt írta, hogy fura íze van, én valami kénkövesre számítottam, de sajnos kiderült, hogy kutya közönséges főtt tojás, még húsvéti sonka stichje sem volt. Továbblibegés, majd siklózás, végül vonatozás után visszatértünk Hakone-Yumotoba, ahol a megfáradt tagjainknak jól esett egy ad-hoc forró fürdőa Kappa (vízimanó) Tengoku onsenben, ami az állomás felett egy nagyon meredek hegyoldalban van, de a köves medencéből sajnos nem jó a kilátás. Az onsen nekem nagyon nagy élmény, ami hiányzik, hogy – a meztelenség miatt – a férfiaknak és nőknek külön részlegük van, így a kedélyes feleség-férj ölelkezős lubickolás lehetetlen. 😦 Állítólag nagyon vidéken vannak koedukált onsenek, azt feltétlenül meg kell majd látogatnunk, Nyúl 🙂